R. M. Rilke : Az angyalok
A szája mindnek méla, bágyadt,
a lelkük fényes, végtelen.
S valami vágy (tán bűnre vágynak)
álmukban néha megjelen.
Egymáshoz mind hasonlít egyként.
Az Úr kertjének hajlatán
hallgatnak, néma hangközökként
az Ő hatalmas dallamán.
De egy-egy szárnymozdulatukra
a lég örvénnyel megtelik,
mintha szobrászkezébe fogva
az Úr lapozná sustorogva
a Kezdet súlyos könyveit.
Angyal! Te, aki Isten küldötte vagy, aki a mennyország fényes mezején élsz, vigasztalsz és védelmezel ha kell. Örömhírt hozol, álmokban öltesz testet, jókedvre derítesz és égi muzsikát játszol.
Te légből kapott teremtmény, neked fénylik a lelked, őrzöd a hitet, glóriád beragyogja a világot. Lábad mennyei tájon jár, dicsőíted az Urat ékes énekeddel, és utat mutatsz a halandónak.
Jelkép vagy, egyszerre láthatatlan és látható, örökké létező, tündöklő lény. Világosságot és áldást hozol. Néha óriási vagy és félelmetes, máskor pufók arcú, göndör fürtös kisgyermek, ki szeretetre tanít és örömöt teremt.
Jöjj hát el mielőbb, varázsolj békés ünnepet körénk, segíts elfeledni a világ bajait, adj nyugalmat, meghitt, boldog és szeretetteljes karácsonyt nekünk!
