Bár a várva várt nagylemez éveket csúszott, a Massive Attack közben is megdolgozott a rajongókért, a tagok folyamatosan koncerteztek, és kiadtak egy filmzenei albumot (Danny the Dog - 2004), illetve egy kislemez gyűjteményt két új számmal (Collected - 2006). A 2000-es évekre az együttesben fixen ketten maradtak, Robert Del Naja (3D) és Grant Marshall (Daddy G), akik folyamatosan vendégzenészekkel dolgoznak együtt.
A Massive Attack zenéjét nehéz kategorizálni, alapvetően elektronikus, de tartalmaz jazz, rap, reggae vagy afro-amerikai alapú dallamokat is. A kritikusok sokszor a trip hop névvel illetik. A harmadik albumuktól, a Mezzazine-tól kezdve már rockzenei alapokról is beszélhetünk, ettől kezdve melankolikussá válik a brit banda zenéje. A többi album ezt a hangulatot követi, a gitártorzítások azonban nem válnak tartósan a Massive Attack zenéjének részévé.
A zenekar első albuma a Blue Lines (1991) volt, további nagylemezeik a Protection (1994), a Mezzazine (1998) és a 100th Window (2003) voltak. A 100th Window gyakorlatilag Del Naja szólólemeze volt, eltávolodva az előző albumok „trip-hop”-nak keresztelt stílusától.
A Massive Attack legújabb lemeze, a Heligoland 2010 elején jelent meg, először Hello Ego Land címet rebesgettek a rajongók, de végül Heligoland címen jött ki a korong. A Heligoland cím szimbolikus, Németország partszakaszához közel van egy ilyen nevű sziget, amelynek stratégiai jelentősége volt a második világháborúban a nácik számára, illetve a háború után a britek itt robbantottak fel 6800 tonnányi robbanóanyagot, amely a világ egyik legnagyobb detonációját eredményezte.
Az album szinte mind a tíz dalát Del Naja, Marshall, Davidge és még az esetenként éppen aktuális vendégzenészek vagy énekesek írták. Az első track, a Pray for rain című esőima is Del Naja, Marshall, Davidge, illetve Adebimpe szerzeménye. A dal – amelyben az ősi dobritmus modern szinti-poppal és pszichedelikus hangulattal keveredik – stílusával a ’60-as, ’70-es éveket, a lassabb The Doors vagy Pink Floyd számokat idézi.
A második dal a Babel, amelynek elég borús a hangulata, egy (ex)kapcsolatra adott reflexiók kifejeződését hallhatjuk: „hallucinating, chasing, changing, racing”, azaz hallucináció, üldözés, változás, versengés, előtte pedig a „se veled, se nélküled” váltakozását beszéli el a dal („was it how she kissed you and then dismissed you”) végül pedig, miután megbarátkoztunk a kemény úttal, az véget is ér. Veszteség. És Martina Topley-Bird fátyolos hangján még érzékibb ez a veszteség-érzés.
A harmadik szám a Splitting The Atom, a korong talán legjobb dala, amely felidézi a régi albumok zenéjét, minimalista szinti-poppal. Mámor és élvezet keveredik kétségekkel, de a dalszöveg szerint nincs mitől félnünk, mert a vérünk tiszta, és mert megvan a szerelem: „our blood is gold nothing to fear / we killed the time and I love you dear”. A refrén pedig kántálásszerűen azt mondja, hogy minden egyszerű, csak ne engedjük elveszíteni a párunkat: „It’s easy, don’t let it go / don’t lose it”. Ehhez a számhoz video is készült:
A Girl I Love You című dal sem vidám, egy szerelmi csalódásról, ígéretekről és szerelem múlandóságáról szól, kicsit kosheenos hangzású, összetett, sok hangszeres, keleties dallamokkal tarkított darab.
Ahogy a Babelt, a soron következő számot, a Psyche címűt is Martina Topley-Bird énekli. A Psyche a lélek utazása, aki mindenhol keresi a másik felét, közben pedig bódult zuhanás és repülés jellemzi.
A Flat Of The Blade egyesek szerint az album csúcsa, ezt azért nem mondanám, mindenesetre elég avantgarde-ra sikeredett darab, összetett, a szintik szinte bugyognak, a fúvós zenekari részek és a csúszó ritmusok pedig egy belső feszültséget hoznak be, ami aztán a szívdobogáshoz hasonló ritmusban minimalizálódik Guy Garvey (Elbow) dúdolásával kiegészülve.
Az album legjobb dalainak a Pray for raint, Paradise Circus-t és a Splitting The Atomot tartom. A Paradise Circus-ban Hope Sando (Mazzy Star) énekel, a zongora minimális dallama a Nip tuck-főcímdalként is ismert A Perfect Lie hangulatára emlékezet (a The Engine Roomtól). Érdekes a taps visszatérő alkalmazása, ritmusépítőként használják fel, a szöveg pedig csak néhány sor, amit az énekesnő folyton ismételget. Ez egy igazi befordulós szerelmes dal. A zongora dallama nyugtalan, mintha valamit előkészítene, és valóban a szám szerint az ördög bűnbe taszít minket, de mi szeretjük is ezt a bűnt, azaz a szerelmet, viszont végül „will never love you again” – így zárul a dal, illetve a vonósok dallamával (Stuart Gordon), ami megismétli és kiteljesíti a dal eleji zongoradallamot:
A Rush Minute a különleges énekhangszínen kívül nem sok mindent tud felmutatni, lightos dúdolgatás után behozza a feszültséget, majd ismét visszavesz, valami parttalan felszínen lebegés és letargikus hangulat jellemzi. Az album utolsó előtti száma a Saturday Come Slow, fő kérdése, hogy „do you love me”, azaz szeretsz-e, és a sírásszerű ének végül arra fut ki, hogy „is there nothing there”, nincs semmi. Tömény depresszió. Az Atlas Air az album utolsó száma pedig nagyjából megismétli az előző számok vízióit, borongós, kedvetlen és szuicid hangulattal folytatja-zárja a lemezt.
A Deluxe Edition egyébként hat felvétellel hosszabb az eredeti albumnál, ezek azok a dalok, amelyek a Heligoland Remixed EP anyagát is képezik, az egyetlen különbség a Paradise Circus két Gui Boratto-változata.
A Heligoland dalait Robert Del Naja, Grant Marshall, Horace Andy, Tunde Adebimpe, MartinaTopley Bird, Guy Garvey, Hope Sandoval és Damon Albarn éneklik. A dobokról Damon Reece és Jerry Fuchs gondoskodott, a basszusról Billy Fuller, Damon Albarn és Neil Davidge. Szintin Robert Del Naja, John Baggott, Tim Goldsworthy, Damon Albarn, Dan Austin, Euan Dickinson és Neil Davidge játszik, gitáron Adrian Utley, Stew Jackson, Dan Brown, Dave Sitek és Neil Davidge. Vonós hangszereken Stuart Gordon, rézfúvósokon Harry Brown, Noel Langley, Chris Storr és Andy Grappy játszottak.
Mint látszik, Robert Del Naja keze szinte mindenben benne van, és elég kompromisszumképtelen ember hírében áll, talán ezért (is) dolgozik mindig más vendégzenészekkel az együttes.
A zenekar már rég nem olyan, mint az első albumoknál, azonban ez nem biztos, hogy baj. A Mezazzine előrelépésnek is tekinthető, bár lehet, hogy ettől kezdve kicsit változott a zenekar rajongóinak összetétele, egyesek szerint túl slágeres, mások szerint túl nyomasztó ez az album. A Heligoland kevésbé slágeres, egy egészen zárt lemez, de fő hibája, hogy az összes szám letargikus, viszont épp ennek köszönhetően az album egységes hangulatként tud működni, egy összetett komplexumként.
A Massive Attack sokkal élvezhetőbb élőben, aki szeretné, ismét meghallgathatja a zenekart Magyarországon, idén a VOLT fesztiválon, Sopronban 2010. július 3-án.
