Úton, útfélen - Prága, a száztornyú város

Csütörtök, délután 17 óra. Az idő tűrhető, az autó légkondícionálója meg még inkább. Csomag bepakol, öv becsatol, indulás. A lelkesedés hamar alábbhagy, amikor rájövünk: a 86-oson bizony nem lesz olyan könnyű eljutni álmaink céljához. A kamionok masszívan sorjáznak előttünk, mögöttünk, mi meg valahol a végtelenített sor közepén vánszorgunk, legalább 60-nal. Két (!) óra kemény megpróbáltatás után legalább száz szélkerék jelzi: közeledünk a határhoz. Végre magunk mögött hagyjuk a rettenetes magyar utakat, az iszonytató forgalmat...

Az út maga nem túl élvezetes, lévén hogy az autópálya mellett még a madár se jár. Kopár tájakon autózunk, de legalább zöldben. Aki a kis falvak hangulatát szeretné átérezni, ne a sztrádán menjen. Nekünk főleg a gyors eljutás volt a célunk: hat óra elteltével meg is érkeztünk!

A hostel bejáratánál regisztráció. Velünk együtt a másik autó is befutott, a társaság újra együtt van. Gyorsan memorizáljuk az ajtó számzáras kódját, és bejutunk. A kis apartman két szobájában az emeletes ágyak kamaszkorom legszebb nyarait idézik. A fürdő, a wc ízléses, a konyha szükség szerint felszerelve. Kis, zárt udvar, zöld fű, kerti bútor. Sokáig nem hagyjuk magunkat a szálláson porosodni, a társaság férfi tagjai máris kezdeményezik a legközelebbi kocsma felkeresését. Előkerül a Sörmentén Prága című könyv, ami a valaha készült legalaposabb összefoglaló mű a város kocsmáiról, vendéglátó helyeiről (és mellesleg a látnivalóiról), és ami az elkövetkező napokban érzéseim szerint a bibliánk lesz.

Piros villamosok járnak a városban.

Hát felkerekedünk. Kellemesen hűs a prágai este, éjfél felé közeledünk. Alig fordulunk be a sarkon: hopp, egy kocsma. Na, ide betérünk. Elfoglaljuk az egyetlen üres asztalt, kunyarálunk még széket, és máris hozzák a csapolt pilzenit, abból is a barna Mastert. Én egy meggylével szerénykedem, de persze a sört is kötelező megkóstolni, elvégre Prágában vagyunk. Meggyőződésem szerint bennem genetikailag kódolva van a keserű ital utálata, de ezzel a tulajdonsággal itt nem fogok babérokat aratni, azzal gyorsan tisztába jöttem. Hát engedtem. Egy pohár barna még kibírható.

Távozunk. A Vencel-tér felé vesszük az irányt. A kivilágított Nemzeti Múzeum csodálatos. Előtte a Vencel-szobor szintén az. A tér, ami tulajdonképpen egy kétosztatú sugárút, virágokban pompázik, és nyüzsögnek (!) rajta az emberek. Hajnali egy óra felé közeledünk, de mintha csak nappal lenne. Turisták százai sétálnak, fényképezkednek, helyiek sietnek, feketék seftelnek minden sarkon. Az üzletek zárva, de a kirakatok fényruhában csalogatják a tekinteteket, a szórakozóhelyek előtt lányok invitálják a srácokat. Sok-sok ékszerbolt, kristály-szaküzlet, no és lépten-nyomon kolbászsütők övezik a teret. Az egyiknél megállunk: felséges! A villamosok percenként járnak, rajtuk tömeg, az egyik megállóban egy lány várakozás közben könyvet olvas (fél 2 körül járunk). És elérkezünk következő úticélunkhoz: U Pinkasu.

Kérés nélkül jár a korsó világos, a dohos, kőből épült pincehelyiségben rusztikus padok és faasztalok, alig-fény, hangulatos. A fenti helyiségekben nyüzsgés, koccintás és danolászás hangjai hallatszanak. A csapos kantáros ruhában, szereti ha fényképezik, megszokta már. Egy kör, két kör, három kör, innen is továbbállunk. Az utca még mindig zsibongó méhkas. Kicsit jobban megnézem a helyet, ahol járunk, mindenütt díszes, középkorias épületek, tornyok, szobrokkal díszített homlokzatok, vízköpők...

A szállás felé még egy helyet útba ejtünk, a Horgonyhoz címzettet. Már mámorosan még néhány kört rendel a csapat, itt helyben késdobáló lehet ez a kis kocsma, de a kiszolgálás korrekt, nincs panasz. Fél óra múlva végre hazaindulunk. Visszafelé még megcsodáljuk a hostel utcájában kivilágított Dvorzak-házat, aztán becsukódik mögöttünk a faajtó. Még szerencse, hogy legalább én józan maradtam, mert a számzáras kódot mindenki elfelejtette...

Másnap reggel első "prágázóként" nyitott szemmel és füllel haladunk (kényelmes cipő mindenkinek ajánlott). Még ki sem mozdultunk, máris gurul a gyógysör, a Liliomhoz címzett helyen. Az utcák tele, a szuvenírboltok most nyílnak, kellemes meleg lesz ma. A belváros sikátorai, szűk utcácskái hangulatosak, romantikusak, az ódon épületek tiszteletet parancsolnak. Ennek a városnak - látszik - múltja van.

Portrérajzolók övezik a hidat.

A Károly-hídra ráfordulva értem meg igazán, miért rajonganak annyian Prágáért. A kilátás fenséges, kicsinek érezzünk magunkat a monumentális látvány mellett. A soknyelvű tömeg duruzsolását hallgatva, és leesett állal forgolódva sodródunk előre. A hídfő hatalmas: 700 éves leheletét szórja ránk. A híd két oldalán szobrok vigyáznak minket. A Moldván sétahajók ringanak. Ügyes kezű portrérajzolók, árusok szegélyezik utunkat. A légkör egyszerűen lenyűgöz: a délelőtti napfényben csillogó folyó, lábunk alatt a középkori kövek... Szemben a Hradzsin, a prágai vár és a Vitus-székesegyház gótikus tornyai csalogatnak.

Lejövünk a hídról, kis pihenő egy csinos kis vendéglőben, ahol mellesleg ezer literes réztartályokban saját sört főznek. Az asztalokon barnára sült perec, mintegy sörkorcsolyaként. Büdös (vagyis inkább karakteres illatú) sajtot rendelünk, a sör mellé ez dukál. A mosdó keresése közben középkorias pincerendszerbe keveredtünk.

Útközben a vár felé egy kicsi sikátort is megcsodálunk: a falak közti szűk helyen csak egy ember fér el, ezért kis közlekedési lámpa jelzi a szabad utat. A várba meredek lépcsősor visz, de azért kibírható. A kilátást egy toronydaru zavarja, de így is szép. Az ajtót őrző gárdistákkal turisták fényképezkednek. Bemegyünk. A vár egyébként maga nem nagy látvány, egyszerű, puritán falak, itt nincs helye a dísznek. A belső térben azért vannak érdekességek: Arany-utcácska apró házakkal, Szent György székesegyház több száz éves ereklyékkel, Szent Vitus katedrális (monumentális gótikus csoda - éppen renoválják), hatalmas tér, az őrségváltásra turisták hada kíváncsi.

Az Arany utcácskában minden miniatûr, mintha liliputiak lakhelye volna.

Hosszú, árkádos épületek mentén a kolostorhoz indulunk, pontosabban a Szent Norbert sörözőbe. Itt újabb sör-infúzió a fáradt férfinépnek, kóstolnak a barnából, a szűretlen búzasörből és még számtalan másból. A délután 5 óra már a híd mellett két utcával, az Arany Tigrishez címzett kocsmában ér minket, ahol megküzdünk egy korsó sörért (szó szerint, hiszen a turistákat itt nem kedvelik), majd egy órával később egyik útitársunk már a Medvebocshoz címzett intézményben ölelgeti a pincérnőt. Még egy kis kultprogram a Károly-téren (sokaknak már mámoros fejjel sikerül csak átverekednie magát a parkon), aztán csülökvacsora a zsiráfok közt. No nehogy azt gondolják, hogy állatkertben kosztoltunk. A körülöttünk lévő asztalokon igazi zsiráfnyakak meredeztek az ég felé, de ezek üvegből voltak, és sörrel voltak töltve. Amolyan kis házi csapszék: nyolc korsónyi fér bele, mindenki akkor tölt belőle, amikor neki tetszik.

Másnap reggel az útitársak arcát látva világossá vált, hogy tegnapi sörtúrájuk hosszabbra sikeredett az optimálisnál. Reggeli után újra magunkra kaptuk a hátizsákot, és nekivágtunk az Óváros térnek. Már délelőtt nagy a nyüzsgés, mindenütt emberek, turisták. Rengeteg japánnal találkoztunk, de volt itt francia, német, skandináv, és persze lépten-nyomon összefutottunk magyarokkal is. A téren kötelező a Városháza harangjátékát meghallgatni, és csigalépcsőt mászni a Lőportoronyban - ezt én félúton feladtam (indoklás: csak). A tér díszes épületeiben gyönyörködünk, és mellesleg beülünk "A hóhérhoz". Jótanács: mindig nézzük meg, mennyiért iszunk ásványvizet, mert pórul járhatunk.

Városnéző körútra mehettünk volna lovaskocsival, sőt nosztalgikus oldtimerekkel is - amiből meglepően sok, jó állapotú darab cirkál fel és alá Prágában - de mi a jótékony sétát választottuk. Aki itt jár, feltétlenül nézzen be a zsidó negyedbe. Lehetőleg ne szombaton, ahogy mi tettük. Nyolc zsinagóga, egy 10 000 síros, zsúfolt temető maradt rejtve előttünk. Tudták, hogy Prágából származik a Gólem legendája? A szuvenírboltokban különböző méretben meg is vehetjük az agyagszörnyet.

Délután még vár ránk pár füstös kocsma. A legpatinásabb hely ezek közül kétségtelenül az U Fleku. 500 éves vendéglő ez, a sokat látott falak és az ódon asztalok közt ülni önmagában is élmény, hát még a saját főzésű sör (itt egyébként egyfélét mérnek csak). A fürge pincérek alumíniumtálcával, rajta 30 teli korsó sörrel egyensúlyozva jöttek-mentek, és strigulázták, ki mennyit fogyasztott. Itt kérem, nincs tételes számla, fő a bizalom. Közben kínálgatják az echte cseh nedűt, a Becherovkát, persze borsos áron.

Ezután irány a Pilzner Urquell sörgyár étterme - korsó sör rendel, mellé sajttál ötféle finomsággal, köztük az ízletes Hermelinnel (nem az állatka). Mustárral, hagymával, köményes kenyérrel jár a csemege. A Staropramen sörgyár szuvenírboltjában felpakolunk az ízletes Granat-sörből (se nem világos, se nem barna), de vehetnénk pólót, sörnyitót, korsót és söröpoharat is. Egy belvárosi étteremben végre rápróbáltunk a knédlire, meg a fincsi cseh sültekre, mártásokra... Nem mondom: jó volt, nagyon.

Hazafelé még betérünk a kihagyhatatlan Svejkhez (A kehelyhez). Vigyázat, külön külföldieknek szóló árlap van, kérjük nyugodtan a cseheknek valót, legfeljebb zavarba jönnek. Túlszámlázás ezek szerint nem csak Pesten van.

Véget ért a két napos városnéző túra: túl jópár kilóméteren és több liter sörön - bármilyen furcsa - azt mondom, elég is volt. Prága egy élő múzeum, igazi szellemi, művészeti központ. Zsúfolt és tömény. A 102. stukkós, faragott homlokzatos házra már nem csodálkozol rá. Épp ezért Prágából inkább többször keveset. De persze nagyon szép, lenyűgöző, hangulatos, vonzó hely, ahová érdemes még jó néhányszor ellátogatni.

És végül néhány összegző mondat: Prágában nincsenek felhőkarcolók; 1,2 millióan laknak, és három metróvonala van (mint Pesten, ahol kétszer annyian élnek); A cseh lányok valóban szépek; Igen, Csehország fejlettebb, mint Magyarország; A sör 20 és 60 korona közötti áron kapható; Hosszú kávét isznak, amit csupa-zaccos csészében szolgálnak fel; A csehek vendégszeretőek, jókedvűek, a városban pezseg az élet; És végül fontos leszögezni: Prága nem a múltjából él, mert jelene éppúgy van, mint jövője. Aki nem hiszi...